Nagyon gyorsan eltelt a két hét....egy hónapra kellett volna mennem, de sajnos ehhez kell hozzászokni, hiszen a jövőben sem tudnék pl majd egy hónap szabit kivenni, ha elkezdek teljes állásban dolgozni. Bár ki tudja... ;) Hihetetlen (és durván érzelmes) volt újra látni jó barátokat, ismerősöket, de nem mindenkivel sikerült találkoznom, akikkel akartam és akiket szeretek. Ezúton is bcsánatot kérek, őszintén :( Kevés volt a két hét, és négy év után az az igazság, hogy Anyuval nagyon egymásra voltunk tapadva. Rengeteg időt töltöttünk együtt, jókat ettünk, esténként beszélgettünk, játszottunk a cicával. Zokni (a cica) elég gyorsan megszeretett, a karomon látszik is, mert egy centi hely nincs rajta, amit nem borítanak karmolásnyomok. Játszottunk, na! :) Viszont a klímaváltozás és a rengeteg beszéd miatt két nap után elment a hangom, rengeteget köhögtem, ami csak utolsó napra enyhült kissé, sajnos ez is szerepet játszott abban, hogy kissé korlátozva voltam. A hazaút ugyanolyan nyugodt, és ugyanolyan unalmas volt...sokat szenvedtem, ráadásul az amerikai határon "lekapcsoltak". Útlevél ellenőrzés után megkértek, hogy menjek velük...fasza, tudtam, hogy nem lesz semmi gond, de féltem, hogy lekésem a következő gépet. Beültettek egy váróba...mindenféle gyanús alakok ücsörögtek ott...remek érzés volt. Aztán egyszer csak szóltak, hogy: Isten hozta újra itthon! Köszi....azt nem mondták meg, hogy mi volt a gáz, Jim szerint az, hogy ideiglenes útlevéllel utaztam ki, és egy újjal utaztam vissza...mindegy. Jim várt Boise-ban, akkor már nagyon fáradt voltam, hiszen majdnem éjfél volt. Aztán persze mire hazaértünk fel is ébredtem :)
Nem könnyű most...Amikor otthon voltam, akkor Jim hiányzott nagyon és úgy éreztem, mintha soha nem is költöztem volna ki. Most meg itthon vagyok, Anyu és a szeretteim hiányoznak nagyon, és olyan érzés, mintha a két hét meg sem történt volna. Meg lehet ezt szokni? Költői kérdés....
